Almah: Motion

Hihetetlen, de igaz: 2011-ben a netes lemezkritikák egy része még mindig afelett kesereg, hogy egy lemez nem egy stílus keretein belül mozog, hogy egymástól eltérő műfajokat házasít össze. Ha black metal bluesról vagy country-death metalról lenne szó, még megérteném, de az Almah nem csinál mást új lemezén, mint megmutatja, hogy hányféleképpen és milyen változatosan lehet játszani a power metalt. Akár „A power metal arca” alcímet is adhatták volna a korongnak – a tényleges cím viszont az egész album szellemiségét, a korábbi lemezekhez képesti stíluskorrekciókat, és az egész alkotást körbelengő dinamizmust is tömören foglalja magába.

A ’Motion’ két véglet, a Helloween és Stratovarius vonaláról átmentett megadallamok, ill. a Pantera-féle groove-ok, és alkalomadtán egy kis göteborgi metal szaggatása között mozog, viszont ezt könnyedén és teljes természetességgel teszi. Az Edu Falaschi vezette banda nem most öleli először keblére a súlyos és lágy dallamok efféle kombinációját: 2008-ban, mikor a ’Fragile Equality’-vel egyszemélyes projektből igazi zenekarrá értek, már sikeresen kovácsolták egységbe a Metallica agresszió-szintjét a fülbe ragasztott power dallamokkal. Elég meghallgatni akkori sikerszámukat, a Tornt, amelynek verzéje Hetfieldék szellemét idézi meg, miközben az Angra énekese, Edu a 80-as évek popslágereit életre keltő melódiákkal adja el a dalt.

A ’Fragile Equality’ és a ’Motion’ közti különbség „csupán” annyi, hogy a referenciapont már nem a Kamelot epikus, nagy ívű power metalja – hanem maga az Almah-stílus, az a fajta erőmetal, amelybe beleférnek a thrashes kikacsintások, az európai ihletésű himnuszmelódiák, és a szikár, karcos US alapozások egyaránt. Az Almah titka – többek közt – abban rejlik, hogy Edu és társai kiváló „zeneszakácsok”, azaz az eltérő alapanyagokból egységes ízvilágot tudnak kihozni. A bedurvított riffek vagy belesimulnak a húzós power metal dalszerkezetekbe, vagy egy rövidebb betét erejéig tornáztatják a nyakizmokat. Az egyetlen dal, amiben két végletet boronáltak össze, az a Zombies Dictator, amelyben mintha egy At The Gates jammelésre nyomtak volna egy szirupos Helloween-refrént. A zenei ellentétek nem biztos, hogy mindig vonzzák egymást, de ez a dal inkább a kivétel, kísérletnek beillő stílusgyakorlat, és mint a címből is kiderül, korántsem egy véresen komoly darab.

A gitármunka egységesen erős, a thrash/groove metalban amúgy is jártas Schoeber és az Angrát élőben kisegítő Marcelo Barbosa hallhatóan mindegyik felemlegetett műfajt, ha nem is a kisujjából, de a csuklójából rázza ki. Míg a hipergyors europower gyakran elmismásolja a gitárjátékot, és csak alkalomadtán, a szólókban villant egyet, az Almah riff-gyárosai egyenrangú partnerei a zenekarvezetőnek. A szólók helyett inkább a riffekre hegyezik ki a dalokat, amik ha nem is megveszekedetten eredetiek, de a kliséket messziről kerülik. Mindegyik dalba pakoltak egy-egy csonttörő power riffet, amit rendre szolidabb tempóváltásokkal fejelnek meg. Ráadásul mindegyik riff olyan dinamikával csapja pofán a hallgatót, ami nem csak mazochistáknak biztosíthat marandó élvezetet. Aki viszont megbonthatatlan egységbe forrasztja a produkciót, az nem más, mint Edu Falaschi, ez a talán túl keveset dicsért talentum, aki a power metal mindegyik válfaját úgy énekli, mintha az élete múlna rajta: szenvedélyesen és halálpontosan.

Falaschi orgánuma kiválóan illeszkedik a különböző metal stílusokhoz, de mégsem kaméleonszerűen, mert ha szomorkásan-mélyen énekel, mint Tom Englund az Evergrey-ből, vagy ha magasztosan, mint az Angrában, akkor is felismerhető, hogy ő áll a mikrofonnál. Edu nyilatkozatából érezhető, hogy ezzel a lemezzel ki akart törni az Angrás szereplése által ráaggatott kategóriából. De nem csak a másik végletbe, hörgésbe-morgásba csap át, hanem a középtartományait is gyermeki élvezettel fedezi fel, egyik dalban borongós (Trace of Trait), máskor az AOR berkeiben mozog (Soul Alight), de a kötelező power metalos fordulatokat is gond nélkül felmondja (pl. a Living and Drifting Metallica-Strato ötvözete). Nem lehet elégszer hangsúlyozni, hogy milyen frissek, kreatívak dalok, csakúgy, mint Edu dallamformálása – elég csak meghallgatni a balladisztikus hangütésű Bullets on the Altar vagy a Days of the New melódiáit –, és milyen lendületesek a témák (ld. a nyitó Hypnotized-ot). A ’Motion’ kicsattant a kreativitástól és az örömzene-hangulattól – nem csoda, hogy Edu szabadságolta magát a felvételek és a turné után, és rövid-hosszabb pihenőre vonul. A várakozás éveire viszont nem is találhatnánk jobb soundtracket a ’Motion’-nál…