The Answer: Revival

Az ír banda első két albuma nekem nagyon bejött. Jó, az ő zenéjükön is hallatszik, hogy oda-vissza ismerik a Led Zeppelin életművét, mint mostanában sok fiatal csapat, akik azzal a céllal formálódnak, hogy az ősrock aranykorszakát megidézzék munkásságukkal. Viszont az a gyilkos őserő, amely süt az Answer zenéjéből, nem sok csapatnál tör ennyire energikusan a felszínre. A ’Rise’ 2005-ben és az ’Everyday Demons’ három évvel később rendesen odavágott Paul Mahon brutális riffjeivel, Cormac Nelson erőteljes hangjával.

Egy bandánál mindig a harmadik album a kritikus, - állítják a szakemberek,- mert akkor dől el, hogy valóban nagy durranás-e, vagy csak felfújt lufi. Nos, az Answer harmadik albuma nekem csalódás. Nem mondom, hogy úgy, ahogy van rossz, de elmarad az előző kettő korongtól. Mindjárt a kezdetben, a Waste Your Tears-nél egy kis stílusváltás érzékelhető, hiszen az AC/DC szögletes boogie-ja köszön vissza, bár az énektéma némileg dallamosabb, mint jól ismert ausztrál szaktársaiknál. Talán hatással volt rájuk a 2009-es közös turné? Jól húz a Use Me ősrockja, a Trouble-t az Aerosmith is megirigyelhetné. A Nowhere Freeway is beindulós, Lynn Jackman énekesnőt segít Colmac Nelsonnak, kár, hogy az énekdallam itt is banális. Sebaj, a Tornado lassúbb, de azért odavágós témája a jobbak közé tartozik, a háttérben meghúzódó orgonával, Paul Mahon savas gitárjával. A Vida-ban – mint annyi múltidéző dalban – előjön Otis Redding Hard To Handle klasszikusa, de ezzel együtt sem válik maradandóvá. A Destroy Me deja-vu érzése nálam nem múlik, bár pár érdekes váltást beletesznek. A lemez hallgatása közben ennél a dalnál csúcsosodott ki nálam az érzés, hogy az Answer ezen a lemezen egy kicsit elment a sláger irányába is, hiszen majdnem minden dalnak fülbemászó refrént ragasztottak, igaz, néha bántóan hasonlókat. A Can’t Remember, Can’t Forget egy kicsit nyugodtabb az előzőeknél, bár néhány kemény riff alaposan belecsap a lecsóba. A One More Revival elég jellegtelen, ráadásul hosszú is, hat és fél perc, bár a végén ügyesen visszavesznek a lendületből,  valami régies bájt adva az egésznek. A befejező, a Lights Are Down lágyan indul, később felhangosodik a szerzemény, katarzis nincs, amikor befejeződik az egész.