Kedvenc Lemezeim - Robert Plant: Manic Nirvana
Robert Plant szólóéletművének három klasszikus lemezéből a középső a ’Manic Nirvana’ – sokak szerint csak előfutára a következő, klasszikusnak kikiáltott album, a ’Fate Of Nations’ tökéletességének, ám véleményem szerint több annál, bizonyos szempontból a Plant anyagok között egyfajta csúcsteljesítmény, amit sem megelőzőleg, sem később nem sikerült reprodukálnia.
Az okok megértéséhez a zenét létrehozó gárdát kell megismernünk. Fontos tény, hogy a ’Manic Nirvana’ felvételeinek idején Plant mellett olyan figurák forogtak a stúdióban, mint Charlie Jones, aki véleményem szerint nyugodtan megkaphatná az ötödik Led Zeppelin tag megnevezést, vagy Doug Boyle, aki fiatal mivolta ellenére hatalmas elánnal szállt be a gitárrészek feljátszásába, de a legfontosabb szereplő talán az a Phil Johnstone, aki a gitárok és a szintetizátorok mellett a producerek által irányított kormánykereket is kezelte ekkortájt. Ez a csapat félig-meddig létezett csak a megelőző lemez felvételeikor, és a következő anyagon szintén csak nyomokban jelenik meg, akkorra pedig Johnstone kezéből is kikerült az irányítás. De akkor térjünk rá a lényegre… lássuk, miben rejlik a ’Manic Nirvana’ ereje.
A válasz szerintem egyszerű: az érzelmekben. Ezen a lemezen sikerült a legjobban összhangba hozni Plant dalainak mondanivalóját a hangszerekből kicsikart hangokkal, méghozzá úgy, hogy az összkép emellett is rendkívül kommersz és időtálló maradt. Ez a legjobban talán két dalon érhető tetten. A több mint öt percig hömpölygő She Said csalódott balladájában drámai samplerekkel kerül megidézésre a feszült vonós belépés; a gitár, a basszus és a dobok keményen lüktetnek, akár a csalódott, dühős szív, majd Boyle fájdalmas sikolyokat csavar ki hangszeréből. A dal középrészén aztán zenei híd vezeti fel az egyre feszültebbé váló befejező részt, ami másfél percen át tépi az ember idegeit, végül egy haragból kirobbanó gitárriff-tengerben tör ki a semmibe. Félelmetesen jól megkomponált nóta ez, ami drámaiságában felveszi a versenyt néhány Zep klasszikussal is – effektíve nyugodtan lehetne akár a nagynevű anyabanda nótája is.
A másik, hasonlóan hátborzongató összhangra épülő dal az I Cried. A múltba történő elmerengés akusztikus, enyhén elszállós dallammal indít, majd Plant lebegő vokáljai szinte időutazásra invitálják a hallgatót, abba az időbe, amikor Stella Stevens-szel sétálhatott, vagy álmodozhatott. Később aztán Boyle riffjei súlyozzák le a nótát, mintegy földhöz láncolva minket, emlékeztetvén, hogy ez csak képzelgés, meg kell maradnunk a valóság talaján! Érdekes módon a dalnak határozottan nyugtalanító a lezárása, nem tudunk felszabadulni a végén, ráadásul éppen a fentebb taglalt She Saidbe fogunk átcsapni másodperceken belül… De hogy ne csak a nyomasztó témákra térjünk ki, a lemeznek természetesen van partiorientált oldala is. A S S S & Q például határozottan a korszak popzenei divatját mutatja be, keményebb, szinte már glam metalos hatásokra utaló gitártémákkal megtűzdelve. A mozgalmas nótákra vágyóknak a Nirvana című durvulás lesz a kedvence, mely bár nem egy klasszikus értelemben vett metal nóta, csilingelő riffjei mégis rákényszerítik az embert a léggitár előkeresésére, képtelenség legalább bólogatás, vagy ujjdobolás nélkül végigülni a szerzeményt… Nem mellesleg Charlie Jones is elképesztő basszusfogásokat rak a háttérbe, ez olykor tisztán hallatszik. Ugyan így jellegzetes pillanat a Tie Dye In The Highway, mely megmutatja, milyen zenét játszott volna a Zep, ha még talpon van a kilencvenes években: elektromos alapokra húzott kőkemény, nyers gitárok; bombabiztos basszusalappal; a kellő helyen szintivel nyomatékosítva. Tökéletes!
Ez volt hát a siker titka 1990-ben, az összetartás, a teljes megértés, az abszolút szimbiózis Plant és az aktuális háttéremberei között. Nyilvánvalóan demokratikus módon működött ez a zenekar, különben nem lenne ekkora a kilengés az előző és a következő albumhoz viszonyítva. Számomra a ’Now and Zen’ még túlságosan is pop orientált volt és mellőzte a háttérben megbúvó, csak idővel a felszínre bukkanó nagy pillanatokat, míg a ’Fate Of Nations’ már egy kiszámítható, klasszikus mivoltát azonnal feltálaló, ám mindenféle játékosságot nélkülöző anyag lett. A ’Manic Nirvana’ tökéletes fúziója a két útnak.
Robert Plantnek nagy szerencséje volt az 1980 utáni időkben. Zeptől távoli zenéjét befogadta és szerette a közönség, ahogyan teszi ezt napjainkban is (ilyen hanggal nem is csoda), ám vannak pillanatok az életművében, amiket hallva azt mondhatjuk, nem veszett el minden 1980-ban. Az, hogy a ’Now and Zen’ – ’Manic Nirvana’ – ’Fate Of Nations’ trilógiából kinek mi a kedvence, az egyéni kérdés, de én középre teszem a voksomat.
- A hozzászóláshoz regisztráció és belépés szükséges
- 9021 olvasás
7 hozzászólás "Kedvenc Lemezeim - Robert Plant: Manic Nirvana"
1. Jó kis trilógia De nekem a
Jó kis trilógia De nekem a 'Now and Zen' a befutó :)
2. Attól függ mire vágyik épp az
Attól függ mire vágyik épp az ember játékos elszállásra vagy tökéletességre, harmóniára, megnyugvásra. Popra általában nem szoktam:)
3. Jó kis hiánypótló kritika
Jó kis hiánypótló kritika grat! Bár nálam Fate - Manic - Now a kedvelési sorrend. Rendben van ez a három lemez nagyon!
4. Nálam is ez a kedvenc Plant
Nálam is ez a kedvenc Plant szóló lemez. Igazán kifinomult és igényes rock album, ami ugyan távol esik a Zep világától, de ettől még kiváló. Kategorizálni nehéz lenne ezt a korongot, de talán ez nem is fontos. Szeretem az olyan lemezeket amikre nem lehet egyértelmű műfaji határokat húzni mert annyira változatos és izgalmas az összkép. Kár, hogy ma nincs senki aki ehhez hasonló lemezt készítene.
5. Na, igen, én is nagyon
Na, igen, én is nagyon hiányolom az efféle zenéket manapság...
6. Mindentől függetlenül a Zep
Mindentől függetlenül a Zep az Zep.Plant bármit csinál-és a többiek is-hárman együtt Jasonnal lennének az igaziak.Sajna Robert már nem akar rocker lenni a szó klasszikus értelmében.Így magában viszont engem torzóra emlékeztet,bármely szuper dolgot is művel.