Első hallásra - Január

A januári első hallásra az év eleji pangást tükrözi, ami eklektikusságában még mindig képes volt egyes munkatársak szerint – köztük vagyok én is – kiváló albumokkal szolgálni. Rekorddal mindenesetre szolgálhatunk, a Crossholdernek sikerült a legnagyobb szórású eredményt produkálnia az EH történetében – és most mondjátok azt, hogy a kritika nem egy szubjektív műfaj!

 A hónap lemeze

1.         Seventh Wonder: The Great Escape
2.         Mr. Big: What if
3.         Petra: Back To The Rock (megosztva)
3.         TNT: farewell to Arms (megosztva)
4.         The Shadow's Theory: Behind The Black Veil
5.         Motörhead: The Wörld is Yours
6.         Stratovarius: Elysium
7.         Last Autumn’s Dream: Yes
8.         Bad Habit: Atmosphere
9.         Crossholder: Az idő fogságában
10.       The Dogma: Black Widow
11.       Tankard: Vol(l)ume 14
12.       Rhino Bucket: Who's Got Mine

Garael

8.5 - TNT: Farewell To Arms
8.0 - Petra: Back To The Rock
7.5 - Last Autumn’s Dream: Yes
7.5 - Stratovarius: Elysium
7.5 – Seventh Wonder: The Great Escape
7.0 - Mr. Big: What If
6.5 - Bad Habit: Atmosphere
6.0 - The Shadow Theory: Behind The Black Veil
5.5 - Motörhead: The World is Yours
5.0 - Crossholder: Az idő fogságában
4.5 - The Dogma: Black Widow
3.0 - Tankard: Vol(l)ume 14

Mit mondjak, ez nem az én hónapom: az általam preferált stílus lemezei nem erre az időpontra időzítették a robbantást (kivéve listám első helyét, de hát ugye nomen est omen!), aki meg igen, az inkább csak pukkantgatott. No, de haladjunk sorjában!

A TNT a legutóbbi stíluskavalkádja után a direktebb utat célba véve tért vissza a dallamos heavy rockhoz, - jól sikerült a ráncfelvarrás!

A havi felhozatalt minősíti, hogy leginkább egy olyan album tetszett, ami nem is új – a Petra újragondolt, felturbózott lemeze ha nem is vasökölt, de fityiszt tudott mutatni a feltörekvő ifjúságnak.

A Last Autumn’s Dream nem tud hibázni. A banda vezetője álmából felvéve is képes egész lemeznyi slágert álmodni, az más kérdés, hogy ha egy albumukat hallottad, akkor az összeset ismered.

Múltkori lemezük alaposan elhasalt, és az az igazság, teljesen még most sem tudott felállni kedvenc finn powerbrigádunk. Persze ahhoz a cukormázas dinamikához, amit olyannyira szeretek, minden bizonnyal Tolkki kell – mindenesetre az utolsó epikus, progresszív szám – a Metallicás riffzúzással – meggyőzött arról, hogy van még a „Stratoban” spiritusz.

Kissé fogcsikorgatva, de a Seventh Wonder be tudott kerülni az élbolyba, pedig ez a fajta zenei világ nem igazán az én direktebb ízlésemnek megfelelő. Az énekes viszont elsőrangú, ha a dallamtémái is megerősödnek, a csapat szupersztár státuszba kerülhet – legalábbis nálam.

A Mr. Big kicsit csalódást okozott – már ahhoz képest, amit a név alapján vártam. Igazi stílusgyakorlat és örömzene, de meghatározó és átütő slágerek híján – és itt most nem a nyálcsorgató balladákra gondolok.

Tshaw barátunk minden bizonnyal örült, hogy a Bad Habittel ismét egy AOR banda szállt be a papírzsebkendő iparba – én már kevésbé. Igaz, hogy a tempósabb számok kiválóak, de a harmadik lírai után inkább orrrot fújni támad kedvem, mintsem továbbpörgetni a korongot.

A proggerek minden bizonnyal kiátkoznak, de nekem a The Shadow Theory túlságosan öncélú, bár az is lehet, hogy kellene még egy-két (száz) meghallgatás a dallamfonal megtalálásához.

Sosem voltam nagy Motörhead rajongó, én azok közé a dilettánsok közé tartozom, akiknek minden mocidal egyforma, ráadásul Lemmy hangját csak kis dózisokban tudom elviselni.

Értékelem a Crossholder igyekezetét, a lemez koncepcióját felölelő könyvet, az illusztrációkat és minden bizonnyal magas pontszámot is adnék a lemezre, ha nem a klasszikus heavy metal lenne a kedvenc stílusom. Ebben viszont sok száz jobbat is hallottam, ami persze könnyen változhat egy megfelelő énekes megtalálásával.

Emlékszem, hogy a szépreményű The Dogma első albumáról még én írtam a kritikát, azóta a csapat beleerősített – már ami a színvonalesést illeti. Ez bizony céltalan ődöngés a stílusok között, amitől olyan depi lettem, hogy mindjárt öngyi leszek.

A Tankard egy vicces brigád, csak sajnos ezt a fajta sarkos német humort nem értem, sőt, még a sört sem szeretem.

Kotta

9.0 - The Shadow Theory: Behind The Black Veil
8.0 - Motörhead: The World is Yours
7.5 - The Dogma: Black Widow
7.5 - TNT: Farewell To Arms
7.5 - Last Autumn’s Dream: Yes
7.5 - Tankard: Vol(l)ume 14
7.0 – Seventh Wonder: The Great Escape
7.0 - Mr. Big: What If
7.0 - Petra: Back To The Rock
7.0 - Stratovarius: Elysium
7.0 - Crossholder: Az idő fogságában
6.5 - Bad Habit: Atmosphere
6 5 - Rhino Bucket: Who's Got Mine

A kritikámat olvashattátok Devon Graves új projektjéről, a 'Behind Teh Black Veil' egy fantasztikus album, nem is kérdés, hogy nálam ők kerülnek a dobogó legfelső fokára.

Egy teljesen tipikus Motörhead lemez, meglepetések nélkül, ahogy szeretjük. Őszintén, várvalaki bármi mást Lemmytől, mint amit itt hall?

A The Dogma már 2006-ban a látókörömbe került, mint egy tehetséges melodikus power csapat, és most is épp ott tartanak, mint akkor, mivel be nem futottak azóta, letisztultabb sem lett a zenéjük, sőt, egyre eklektikusabb (ezúttal szimfonikus black és gothic-metal elemeket is tartalmaz), mégis, kiforratlanságában is van egy sajátos bája.

A TNT visszatalált a tökös énjéhez, és mivel Le Tekro kezéből szinte mindig valami izgalmas kerül ki, ez így most duplán kóser.

Nem lehet nem szeretni az új Last Autumn's Dream korongot, olyan dallamorgia van itt, mint egy Best Of AOR Classics válogatáson. A régi-sulisan szellős, mégis rettentő arányos megszólalásért (és különösen a csattogó basszushangzásért) pedig nagy piros pont! Erlandsson ezúttal a gyökerekig (Sweet, ABBA, T. Rex, Queen) ás le, és láss csodát, ez is jól áll neki!

Kicsit szkeptikus vagyok, amikor rockzenészek ostorozzák a társadalmat és/vagy gyártanak összeesküvés-elméleteket, gyakran a tágabb társadalmi, gazdasági összefüggések ismerete nélkül, bár igaz, még mindig jobb mint a sörhöz írni himnuszokat. Ezektől eltekintve a Tankard nagyon érzi a régisulis, heavy metal és hardcore punk alapú thrash zenét.

A Seventh Wonder viszont nem tudta megismételni a 'Mercy Falls' zsenialitását. Bővebben itt.

A Mr. Big visszatérése sem lett akkora durranás, ahogy azt vártam, inkább csak kellemes a 'What If', mintsem kiemelkedő. Érdekes, mert Gilbert ennél szólóban jobb számokat ír...

A Petra is jót zenél a maga öreguras módján. Ami nem meglepő annak tekintetében, hogy tényleg öregurak, és a számok sem éppen újkeletűek. A turné felvezetéséhez tökéletes ajándék a legendás csapattól.

Kicsit l'art pour l'art lett az új Strato, minden hang tökéletes rajta, a dalok mégsem tartanak sehová. Mondjuk egy-egy bazi nagy refrénbe. Nem tudom, még barátkoznom kell vele...

Tradicionális heavy metal. Ezerszer eljátszották már, de ezeregyedszerre is szívesen meghallgatom, ha jól nyomják. Márpedig a Crossholder ügyes, a koncepciót is sikerült úgy a zene köré kerekíteni, hogy még a szövegek is élvezetesek legyenek.

Az 'Atmosphere' egy korrekt dallamrock gyűjtemény, amely nagyon jól indul, majd az AOR lemezek tipikus hibájába esik, tudni illik a végére belesüpped a túláradó líra nyáltengerébe. Ez bizony bad habit...

Rhino Bucket-ék fáradhatatlanúl nyomják az AC/DC-, D.A.D.-szerű muzsikájukat. Bár a 'Who's Got Mine' kevésbé jól sikerült mint a 'The Hardest Town', koncerten azért megnézném őket szívesen.

MMarton88

8.5 Stratovarius: Elysium
8.0 Mr. Big: What If
8.0 Bad Habit: Atmosphere
7.5 Motörhead: The World is Yours
7.5 TNT: Farewell To Arms
7.0 Seventh Wonder: The Great Escape
7.0 Crossholder: Az idő fogságában
7.0 Petra: Back To The Rock
7.0 Tankard: Vol(l)ume 14
6.5 The Dogma: Black Widow
6.5 Rhino Bucket: Who’s Got Mine
6.0 The Shadow Theory: Behind The Black Veil
5.5 Last Autumn’s Dream: Yes
 
Rajongóként óhatatlanul elfogult az ember, ha egy szívének kedves zenekar lemezéről kell véleményt formálnia. A Stratovarius esetében a lemezkritikám során törekedtem az objektivitásra, ám most a szubjektív véleménynek nagyobb teret engedek. Érdekes anyag az ’Elysium’, Strato is, meg nem is. Utóbbi miatt kissé csalódott vagyok, soha nem fog oly közel kerülni szívemhez, mint a ’Visions’, vagy a ’Destiny’. Még sincs okunk komolyabb panaszra, néhány kivételesen tehetséges muzsikus egy remek, bár számomra kissé nehezen szerethető lemezt hozott össze. Noha a slágerek egy harmatosabbak ezúttal, az ’Elements’ első része óta ez a legjobb Strato korong. Szurkolok a csapatnak, hogy idővel visszaülhessenek a trónra!

A Mr. Big visszatérő lemezéről csak egy biztos: sok vitát fog gerjeszteni. Nem igazán azt kaptuk amire eredetileg számítottunk, de nekem ezek a zsenik így is rengeteg kellemes percet okoztak. Sajnos a régi dicsőséget ők sem tudták teljes egészében megidézni, de a ’What If’ még így is bivaly erős.

Mindjárt kapom a beszólásokat, de nekem a Bad Habit is igen bejött. Dallamos, fogós, melodikus rockmuzsika, igaz, nem a legdurvább fajtából. Noha az anyag közepe még nekem is kissé túl finomkodós lett, tény, hogy a havi termés egy kiemelkedő korongja lett az ’Atmosphere’.

Soha nem voltam nagy Motörhead rajongó, annak ellenére sem, hogy a végtelenségig tisztelem Lemmyéket. A ’The World Is Yours’ sem változtatott Motörheadbangerré, de kellemesen elszórakoztatott. A Bye Bye Bitch Bye Bye, a Rock’ N’ Roll Music, vagy az I Know How To Die különösen belopta magát a szívembe.

Nekem a T.N.T. a 10000 Lovers, az Intuition, meg az Everyone’s a Star. Tudom, már 2011-et írnak, és a nagyvilágban a nyitottság, meg a széles látókör erény, de nem igen érdekelnek ezek a vélemények. Tony Harnell nélkül a T.N.T. sok minden, csak nem T.N.T. A negatívumok lajstromát tetézi az is, hogy a banda stílusa kissé módosult az elmúlt 25 év alatt, szóval ne tessék meglepődni, nálam roppant hátrányos helyzetből indult a norvégok új albuma. Mégis meglepett, mert jó, mert erős, mert noha más, mint amit hallani szeretnék, fülbemászó, dögös, tökös. Jár is neki a magas pontszám. De azért nem fakadtam volna sírva, ha más név szerepelne a borítón.

A hetesek táborát öten gyarapították ez alkalommal. A melodikus, progos, poweres Seventh Wonder remek énekteljesítmény mellett, egy a műfaj kedvelői számára mindenképp kihagyhatatlan anyaggal próbálkozott szívembe találni. Több-kevesebb sikerrel össze is jött a dolog. A Crossholder az utóbbi évek egyik legígéretesebb hazai csapata, nem kevés munka áll a részletesen kidolgozott koncepció mögött, jó látni, hogy egy hazai csapat végre mer valamilyen lenni! A hangzóanyag is ütős, a heavy metal stílus hazai képviselői közt mindenképp zászlóvivőnek tekinthetők. A Petra szó hallatán már jó ideje nem egy női név ugrik be, s noha a keresztény rockerek ezúttal nem egy sorlemezt jelentettek meg, a végeredmény önmagáért beszél. A Tankard nálam soha nem tudott olyan kedvenccé válni, mint a Kreator, vagy a Destruction, de germán sörthrash fanatikusai ezúttal sem fognak csalódni kedvenceikben.

A Dogma akár még jó is lehetne, de nem az. A korong nyitódala nagyon tetszik, de aztán elindul a gothic borzalom, elmémre pedig sajnálatos módon fáradtság telepszik. Kéretik tisztelettel, minek ezzel a sötét vacakkal bajlódni, ha tudtok rendes zenét is játszani? Miért nem lehet olyan az egész lemez, mint a Dirty Dark Diane? A Rhino Bucket a standardabb rock’n rollereket próbálta maga mellé állítani, ám a laza kikapcsolódá helyett inkább csak fárasztaniuk sikerült elmémet.

Ahogy böngésztem a netes szaksajtót, észrevettem a jelenleg a The Shadow Theory az aktuális kritikuskedvenc csodazenekar, de mint oly sokszor, ezúttal is alaptalan a túlzott lelkesedés. Fölöslegesen modernkedő, progresszívkedő lemez ez, pár ügyes melódiával, elképzeléssel, de semmi olyannal, ami miatt nem landolna Devon Graves főzenekarának lemezei mellett ez is a kukámban.

Az ehavi citromdíjat a Last Autumn’s Dream kapja, idei korongjuk végighallgatása is fájdalmat okozott, pedig az első percek még biztatónak tűntek. Ha létezik olyan fogalom, hogy antimetal, akkor ez az anyag azt tökéletesen kimeríti.

Mike

9.0 - The Shadow Theory: Behind The Black Veil
9.0 - Seventh Wonder: The Great Escape
8.0 - Petra: Back To The Rock
8.0 - Stratovarius: Elysium
7.5 - Mr. Big: What If...
7.5 - TNT: A Farewell To Arms
7.0 - Last Autumn’s Dream: Yes
6.5 - Bad Habit: Atmosphere
6.0 - The Dogma: Black Widow
6.0 - Motörhead: The Wörld is Yours
5.5 - Tankard: Vol(l)ume 14
3.0 - Rhino Bucket: Who's Got Mine
2.0 - Crossholder: Az idő fogságában

The Shadow Theory: Behind The Black Veil: Buddy Lackey/Devon Graves egyszerűen nem tud hibázni, akárhol énekel, ott bizony mindig virágot bont a zsenialitás. A The Shadow Theory bemutatkozó albuma ráadásul némileg közelebb is áll hozzám, mint a Deadsoul Tribe, s talán nem merész kijelentés, ha egyes Psychotic Waltz klasszikusokhoz mérhető. Bár azért kicsit óvatos vagyok, ahhoz még nem hallgattam eleget, de ki tudja? (A PW pedig visszatért, a koncert itt van a kanyarban, úgyhogy folyamatos az orgazmus, haha!)

Seventh Wonder: The Great Escape: Ez hatalmas zene, bizony ott van 2010 legjobbjai között! Tommy Karevik pedig olyanokat énekel, hogy az ész megáll! Az utóbbi idők egyik legnagyobb prog metal albuma ez, mese nincs! (Kotta, erre hetest adni?! :))

Petra: Back To The Rock: A Petráról sosem hallottam mostanáig, nagyot is néztem, hogy a PeCsában fognak koncertet adni, úgyhogy minden bizonnyal csak én voltam ilyen figyelmetlen. A ’Back To The Rock’ egy kiváló hard rock lemez, se több, se kevesebb! Halleluja!

Stratovarius: Elysium: A nyitó Darkest Hour pop-metálos verzéje elsőre kicsit megijesztett, de aztán minden a helyére került. Noha a számomra legkedvesebb remekművekhez (’Episode’, ’Visions’, ’Infinite’, ’Elements Pt.1’) nem ér fel – lehetne egy fokkal gyorsabb és harapósabb, aszondom –, ez egy igencsak szerethető anyag, Tolkkinak pedig főhet az a nagy lufi feje!

Mr. Big: What If...: Nálam valahogy kimaradt a Mr. Nagy-láz annak idején, a To Be With You-tól sem ájultam el soha, ez a korong azonban meghozta a kedvemet. Izgalmas, fifikás muzsika ez, mondhatni, kellemes csalódás!

TNT: A Farewell To Arms: Ahogy a Mr. Big, úgy a TNT mellett is elmentem az elmúlt két évtizedben, pedig micsoda ízléses melodikus metal ez, ejha! (A béna hangzásért viszont nagy kár, rendesen hazavágja az egészet!)

Last Autumn’s Dream: Yes: Nem mondom, hogy éjjel-nappal ez az album fog vendégeskedni a lejátszómban, ám a maguk műfajában igen jó dalokkal álltak most elő. Számomra helyenként túl sok a szépelgés, a romantikázás, de hát az AOR nem is a vérbe áztatott kecskefejes, okkult rituálékról szól.

Bad Habit: Atmosphere: A vékonyka, plasztik hangzást leszámítva egészen tetszetős dallamos rock muzsika ez, még ha olykor jégcsákánnyal kell is lehántani a vaskos cukormázat.

The Dogma: Black Widow: Én szeretem az efféle darkos progos kevercset, de ezek a talján gyerekek valahogy nem tudtak számomra emlékezetes zenét összeeszkábálni. A hörgés pedig nagyon-nagyon teszkó-gazdaságos. (A Gore Gore Girls számcímért viszont piros pont jár, hehe!)

Motörhead: The Wörld is Yours: Vannak olyan bandák, akikért oda van az egész világ Sydney-től Miskolcig bezárólag, engem azonban roppantul hidegen hagynak: ilyen a Motörhead is. Ez a benzingőz-szagú Harley-rock még tetszene is akár, ha nem volna Lemmy apó, akinek a hangját hallgatni olyan nékem, mint tíz körömmel kapargatni az iskolatáblát…

Tankard: Vol(l)ume 14: Aranyos ovi-thrash… Lökd ide a sööört!

Rhino Bucket: Who's Got Mine: Ez a zene valahol az önfeledt bulizásról szól, ám én még másfél üveg bor után sem tudnám elviselni, holott olyankor már beindul a lábamban a boogie… Az „énekes” csóka slampos-flegma antihangja pedig csupán a másnapot segíti elő. Fú, de rossz ez!

Crossholder: Az idő fogságában: Nagyon távol áll tőlem ez a fajta „kockametál”, s akár be is másolhatnám a Grave Digger tavalyi albumához írt soraimat, azzal a különbséggel, hogy a mosolyra fakasztó magyar dalszöveg és a demós hangzás többet ront az összképen, mint a germán vitézeknél… A lemezcím akár mottóul is szolgálhat, Crossholderék ugyanis jól ott ragadtak a nyolcvanas években, kár, hogy mondjuk egy ’Pokoli színjáték’ köröketver erre a produkcióramai füllel is.

Szakáts Tibor

9.0 - Petra: Back To The Rock
8.5 - Crossholder: Az idő fogságában
8.0 - Motörhead: The World is Yours
8.0 - Mr. Big: What If
7.5 - Last Autumn’s Dream: Yes
7.5 - Tankard: Vol(l)ume 14
7.5 - Seventh Wonder: The Great Escape
7.0 - Bad Habit: Atmosphere
7.0 - TNT: Farewell To Arms
6.0 - Stratovarius: Elysium
5.5 - The Shadow Theory: Behind The Black Veil
4.5 - Rhino Bucket: Who's got Mine

A Petra az album címéhez méltó anyaggal lepett meg. Egyértelműen a hónap lemeze lett nálam, nemcsak azért, mert fantasztikus muzsikát hallhatunk a korongon, de egy ilyen visszatérés minden respektet megérdemel! Már nagyon várom a budapesti koncertet!
Lemmy és bandája nem tud hibázni. Ők azok, akiktől se többet, se kevesebbet nem várok. ’The World is Yours’ nagyon odaver és végre egy hallgatható hosszúságú lemez. Itt jegyzem meg halkan, úgy látom, hogy kezd visszajönni a bakelitek játékideje, ami csak jót tesz az új albumoknak.
A Mr. Biga tőle várható ún. visszakanyarodós anyaggal rukkolt ki, ami nagyon jól áll nekik.
A Stratovarius egy-két pillanatot (dalt) leszámítva igen kaptafa lemezt készített, persze lehet, hogy az én készülékemben van a hiba, de hosszú évek óta meg sem tudják közelíteni infinitys önmagukat.
Az év végi értékelésemnél egy jóindulatú olvasótól megkaptam, hogy nyomom a barátaimat. No, pontosan Güzü az, aki megmondhatja, ha én valamit kritizálok, akkor abból a véleményemből nehezen lehet engem kimozdítani. Ha valaki, akkor én nagy kritikusa voltam a Crossholdernek, de ezzel az albummal teljesen levettek a lábamról. Utoljára a RoTor’Acélba Zárva’ című lemeze ütött ekkorát.
A TNT kellemes hallgatnivalót tett le az asztalra, de keresve sem lehet már találni a régi nagy ívű dallamokat az anyagon.
A The Shadow Theoryösszetett és sokszor széteső muzsikája nemigen tudott megfogni. Elismerem, képzett zenészeket hallunk, de azt a lemezt már sokan megcsinálták…
Az ős-thrash Tankardpattogós ritmikái a legszebb időket idézik! Bevallom, nem nagyon követtem figyelemmel pályafutásukat az utóbbi időkben, de a ’Vol(l)ume 14’ nagyon szórakoztató album.
A Bad Habitmuzsikája nagyon kellemes, dallamos, de az énekes hangjának Steve Leehangjához való kísérteties hasonlósága most inkább rossz érzést váltott ki belőlem, mintsem jót…
Bár nem nagyon kívánja mostanában a hallójáratom a progresszív muzsikát, a Seventh Wonderalbumát jó volt hallani.
Ebben a hónapban el lettünk kényeztetve dallamos, igényes hard rock vagy aor albumokkal. A Last Autumn’s Dreamkorongja is ezek közé tartozik!
Az utolsó lemez, amit ebben a hónapban meghallgattam a Rhino Bucketfriss korongja volt, amelyet csak a megjelenésében lehet frissnek nevezni. A glam és a déli zene mezsgyéjén mozgó csapat igen unalmas és időnként álmosító anyaggal zárt a sor végén.

TShaw

9,0 Last Autumn’s Dream: Yes
9,0 Crossholder: Az idő fogságában
8,0 TNT: Farewell To Arms
8,0 Seventh Wonder: The Great Escape
7,5 Stratovarius: Elysium
7,5 Rhino Bucket:Who’s Got Mine
7,5 Motörhead: The World is Yours
7,5 Mr. Big: What If
7,0 Petra: Back To The Rock
7,0 Bad Habit: Atmosphere
6,5 The Dogma: Black Widow
6.5 The Shadow Theory: Behind The Black Veil
5,0 Tankard: Vol(l)ume 14

Egy alapvetően igen könnyedre sikerült EH alakult most ki, amiben tobzódni lehetett a hard rockban és az AOR-ban. Nincs okom panaszra, tényleg nagyon szép a felhozatal, így azt kell mondanom, hogy a havi kínálatban sok potenciális klasszikus is meglapulhat akár!

Last Autumn’s Dream: A fékezhetetlen gépezet, mely most már évente ontja a lemezeket, még mindig nem fáradt el, bár mintha erről a lemezről hiányoznának a Hello Hello Hello, vagy a Candle in the Dark kaliberű azonnal ható slágerek. Ennek ellenére is közel klasszikus ízű aor lemez a ’Yes’.

Crossholder: Nincs mit tenni, tetszik, sőt, abszolút levett a lábamról. Ez leginkább annak köszönhető, hogy nagy rajongója vagyok a fantasy műfajnak, és ha egy CD mellé egy regényt is mellékelnek, akkor ott bizony sokkal monumentálisabb élményt kap kézhez az ember, mint egy átlagos, alkotóik által misztikus hangulatúnak szánt lemezzel. Annak ellenére is megszavaztam a jó pontot, hogy a könyvet még nem olvastam végig.

TNT: Heavy metal és hard rock jótékony keveréke, ami a meglepetés erejével törte meg a zenekar által az utóbbi lemezeken megkezdett utat. Nem kezdek vitatkozni arról, hogy melyik a jobb, de ez a lemez bizony abszolút megéri a pénzét. Erőteljes nyolcas.

Seventh Wonder: Kifejezetten igényes és jól megkomponált/összerakott prog. metal, egy kiváló énekessel nyakonöntve, akit már a korábbi lemezeken is remek volt hallgatni.

Stratovarius: Határozottan pozitív élmény volt az albumot hallgatni, de arra nem tudnék válaszolni, hogy mennyire pozitív, vagy negatív folytatása ez a Strato életműnek. Nekem tetszett, innentől a pontszám adja magát.

Rhino Bucket: Na, kérem, ez az album annak ellenére volt hatalmas élmény, hogy ízig-vérig hard rock mivolta okán éppenséggel szinte alig-alig tartogatott meglepetéseket. Kiszámítható, klisés, de a stílusában egyértelműen a legjobbak között van, valahogy így kéne művelni ezt a műfajt.

Motörhead: Stagnáló, masszív zúzás, féktelen rock and roll, mint szinte mindig… Talán a Motörhead az egyetlen zenekar, amitől nem hogy elnézzük, hanem egyenesen elvárjuk ezt a stabilitást, így egyértelműen pozitív a lemez végkicsengése.

Mr. Big: Annak ellenére kap hetet, hogy igazság szerint a klasszikus felállás történetében messze nem a legjobb album született meg a szárnyas disznó képében, ugyanakkor a hosszú hallgatás utáni csendtörésnek egyáltalán nem rossz ez a korong

Petra: Vártam az új Petra korongot. Igaz, hogy önfeldolgozás “csupán”, ámbár abból kifejezetten a jobbak közé tartozik, de azt hiszem, itt igazából a zenekar újjáéledésének kell örülni, nem pedig ennek a lemeznek.

Bad Habit: Korrekt melodikus rockzene, ámbár semmi több és semmi más. Hét pontot megér, de valamiért nem tudott annyira levenni a lábamról...

The Dogma: Változatos, melepetésekkel teli, alapvetően pozitív lenyomatú lemez ez, melyen viszont éppen ebből kifolyólag vannak az ember gyomrát megfekvő momentumok is. Attól függetlenül korrekt.

Shadow Theory: Bár érzem benne, hogy minőségi zene, valahogy túl későb ért el hozzám, és elsőre talán még nem tudja annyira átadni magát, hogy valóban emlékezetes élményt nyújtson. Idő kell a beéréshez.

Tankard: A stílus még most sem köt le, úgyhogy a Tankard semmi esetre sem tudott előrébb jutni a közepes pontszámnál.

TT

8.5 - Motörhead: The World is Yours
8.0 - The Shadow Theory: Behind The Black Veil
7.5 - Mr. Big: What If
7.5 - Stratovarius: Elysium
7.0 - Rhino Bucket: Who's got Mine
7.0 - Seventh Wonder: The Great Escape
7.0 - Crossholder: Az idő fogságában
6.0 - Petra: Back To The Rock
6.0 - TNT: Farewell To Arms
5.5 - Tankard: Vol(l)ume 14
5.5 - Bad Habit: Atmosphere
5.0 - Last Autumn’s Dream: Yes

Motörhead: Mivel a Last Autumn’s Dreamután kezdetem hallgatni, azonnal a 10-es pontszám ugrott be… A lényeg mit sem változik – a Motörhead örök!!! Hála Istennek vannak stílusteremtők és „stílustartók”, akik biztos pontként (egyesek szerint az unalomig) léteznek az életünkben. Itt egy új stúdiólemez tőlük, ott a helye a gyűjteményben.

The Shadow Theory: Sötét progresszív témák, melodikus refrének. Érdekfeszítő alkotás, nem hagyja lankadni a figyelmet az album egy percre sem. Kiváló!

Mr. Big: Kiváló zenészek, legendás zenekar, ismét új dallamokkal. Kiváló dallamos rockzene. Mr. Bigkedvelők mosollyal dőlhetnek háta az album hallgatása közben.

Stratovarius: Szerintem pozitív irányba lépett tovább a Stratovarius. Az albumon találunk epikus részeket, de igazán lendületes, energiával telített dallamokat is. Kellemes (euro)power album!

Rhino Bucket: Akik el tudják fogadni az AC/DCzenei stílusát más együttestől is, ők ne hagyják ki ezeket a dalokat. Kellemes, egyszerű, dögös R&R, igaz, az átütő rock életérzés lemaradt a lemezről…

Seventh Wonder: Izgalmas dallamok, gyors váltások. Kellemes progresszív metál zene. Többszöri hallgatásra ítéltem.

Crossholder: Koncepciólemez. Feszes metalzene. Elsőre bejött. Volt alkalmam belelapozni „elektronikus” formában a könyvbe is. Kiváló ötletnek, színvonalas alkotásnak tartom mind a zenét, mind a könyvet. Ha alkalmam lesz rá, koncerten is megnézem Őket.

Petra: Akik a TOTO, ASIA zenei vonalat (én nyugodt rock zenének hívom) kedvelik azoknak örömet fog okozni az album.

TNT: Vegyes érzelmekkel írtam a pontszámot. Érdekes, egészét tekintve színvonalas 12 új dallamos rock szerzeményt kaptunk, mégsem gondolom, hogy sokat fogom hallgatni ezt az albumot.

Tankard: Sajnos csak egy átlagos thrash lemez lett a 14. stúdióalbumuk.

Bad Habit: Számomra átlagos langyos zene a múltból. Hiába a jelentős múlt, nem tudta az érdeklődésem felkelteni ez a zenei anyag.

Last Autumn’s Dream: Melodikus rock, tőlem a lehető legtávolabbi műfaj. Csak belehallgatni tudtam. Nekem kínzás lenne egy egész lemezt egyszerre végighallgatni tőlük. A stílus felé elkötelezetteket e két sor és a pontszám ne tántorítsa el a hallgatástól!

Tomka

9.0 - Mr. Big: What If
8.0 - Seventh Wonder: The Great Escape
8.0 - Motörhead: The World is Yours
8.0 - Petra: Back To The Rock
8.0 - The Shadow Theory: Behind The Black Veil
8.0 - Stratovarius: Elysium
7.5 - Last Autumn’s Dream: Yes
7.5 - TNT: Farewell To Arms
7.0 - Bad Habit: Atmosphere
7.0 - The Dogma: Black Rose
7.0 - Crossholder: Az idő fogságában
6.0 - Tankard: Vol(l)ume 14
4.0 - Rhino Bucket: Who's Got Mine

A decemberi-januári mustra fókuszpontja egyértelműen a dallamos rock muzsikára szegeződött, amelynek két határát számomra a Bad Habit és a Rhino Bucket képviselte. Míg előbbi hagyományőrző, ám modern köntösbe és hangzásvilágba csomagolt AOR-muzsikája rém ismerős dallamokat volt képes könnyedén fogyaszthatóvá tenni minimális újítással, addig a nagy öregnek számító, igaz, talán kevésbé ismert Rhino-fogat zenéje olyan poros, mint egy múzeumi emléktárgy, amibe elég nehéz fogódzkodót találni 2011-ben azon túl, hogy megcsodálhassuk, egyszer ilyen zenét is játszottak. A középmezőnybe az elvárt színvonalat hozó Last Autumn’s Dream és a TNT tartozik – előbbi erőssége, hogy hihetetlen munkatempó mellett képesek töltelékszámoktól mentes, egységesen megkapó lemezeket szállítani évről évre, utóbbi pedig végre kissé gatyába rázta magát, és fityiszt mutatott a tingli-tangli rock zenének, minden szám elején elhúzva a mézesmadzagot egy-egy tökös gitártémával.
Ha van biztonsági játék, akkor az újrafelvétel az: mégis, a klasszikus Petra két új dalt is tartalmazó ’Back To The Rock’ c. korongja rendkívül kellemes hallgatnivaló, kedvcsináló egy alapos diszkográfia-analízishez. Ennek ellenpontja az eklektikus stílushibridet felvonultató The Dogma muzsikája, akik úgy akarnak mindenkinek kedvezni, hogy mindenhonnan szemezgetnek: itt egy hörgés, ott egy rock-refrén, ott egy kis heavy metalos sikoly, némi gothic pátosszal nyakon öntve. Egyáltalán nem rossz, de szokni kell. Ahogy a Devon Graves vezette The Shadow Theory debütlemezét is, a maga melankolikus-hipnotikus mivoltában, amelyre most a szokásosnál lassabban oldódtam fel – igaz, végül megérte. Bizony nem „első hallásra” lemez, inkább a nüánsznyi finomságokban erős, mint azonnal tapadó melódiákban. Nem úgy, mint a Motörhead, amely utóbbi évtizedének egyik legjobb albumát tette le az asztalra – csak semmi maszatolás, a rock’n rollt úgyis csak mocskosan szeretjük, Lemmy pedig úgy látszik, halhatatlan. Ugyanez a vonal, csupán thrashbe oltva már nem működött annyira a Tankard esetében, pedig szeretjük a sört, a thrash metalt, a kettőt együtt meg pláne, ám a power metallal is kacérkodó thrasherek 14. sorlemezének hasát – hiába az egy-két jobb er(j)esztés – mégis töltelékdalok hizlalják fel az elvárt hosszúságúra.
A heavy metal frontot képviselő két együttesnek egyaránt bizonyítania kellett: a Stratovariusnak azt, hogy van élet Tolkki után (amire végre igenlő választ adtak), a Crossholder pedig első nagylemezét dobta ki a szűkös magyar nehézfém-piacra. Nos, az ’Elysium’ határozottan meggyőzőbb, mint a ’Polaris’ volt két éve, a kreatív, néhol progresszivitásba hajló vonal is kiforrottabb, és az old school Strato-slágerek sem hiányoznak. A Crossholder pedig tökéletesen mondja fel a heavy metal fordulatait, elmaradhatatlan paneleit, igényes körítéssel (bonusz könyv) – mindössze az énekteljesítménnyel nem vagyok kibékülve.
Szándékosan maradt a végére a nagy öregek még nagyobb visszatérő albuma, amely számomra toronymagasan emelkedik ki a mezőnyből: ennyi érzést, érzelmet, örömzenét, hangszeres tudást régen hallottam egy lemezbe préselve. Ráadásul az egyenként is zseninek kikiáltott Mr. Biges zenészgárda hallhatóan összedolgozott, azaz dalokat írtak, úgy, hogy közben az egyéni villantásoknak is hagytak helyet. De milyen dalokat…! Blues-ízű rock himnuszok, populáris, szomorkás balladák, pörgős életvidám számok, minden van itt, mi rockzene kedvelők kedvence lehet – az pedig már csak hab a tortán, hogy a bonusz szám legalább olyan zseniális, mint a többi.