Last Autumn's Dream: Yes

Már a korábbi években is látszott, mostanra azonban nyilvánvalóvá vált, hogy glam metalban és AOR-ban a skandináv bandák jószerével beérték az amerikai mezőnyt, sőt, talán bizonyos szempontból már le is körözték őket – elég csak megnézni a legfontosabb 2010-es megjelenéseket és azok szereplését a zenei sajtó legkülönbözőbb fórumain. Még kezdő bandák tekintetében is elképesztő a fejlődés: a valóban friss hús Houston például a 2010-es évben már AOR fesztiválok sztárja volt, az idei évet pedig angliai turnéállomásokkal nyitották.

A mezőny élén azonban még mindig magabiztosan ott tanyázik a Last Autumn’s Dream is, mely gyakorlatilag végigdolgozta a kétezres éveket (megannyi album és mellékprojekt, nagyon tekintélyt parancsoló a lista!), közben pedig olyan zenészátjárások mentek végbe a bandán belül, amiknek köszönhetően közeli kapcsolatba kerültek a Europe-pal, a Talisman-nel, a Treat-tel, valamint a Poodles-szal. Nem szabad a rövid életű WET-ről sem elfeledkeznünk, mely szintén a megboldogult Marcel Jacob szellemi terméke volt. A nagynevű basszusgitáros halála után azonban nem változott sokat a menetrend – a csapat 2010-ben is albummal jelentkezett, és cseppet sem hazudtolta meg önmagát, Mikael Erlandsson meg vadonatúj projektbe kezdett, amivel szintén sok örömet okozott a stílus híveinek.

Most pedig elkészült az első olyan LAD korong, amihez végképp semmi köze Marcel Jacobnak, korai halála miatt sem hangszeresként, sem dalszerzőként nincs jelen a lemezen, így effektíve afféle vízválasztónak is tekinthető a zenekar történetében. Hogy sikerült-e ennek ellenére önmagukhoz hű korongot gyártaniuk? Yes.
Első hallásra is kitűnik, hogy a gárda megőrizte nagyszerű érzékét a dalszerzéshez, sikerült ugyanis egy majd egyórás lemezt úgy összehozniuk, hogy a stílus hagyományos kereteit nem elhagyva a lehető legváltozatosabb, legszellemesebb formájukat hozzák. Egyetlen példa: az Another Night közös vokáljai, gitárszólója és felépítése is meglehetősen Queenesre sikeredett, és ezzel gyakorlatilag be is tölti a minden lemezre kötelező slágerdal szerepét.
Alapvetően azonban a LAD-ra jellemző zeneiség tölti meg az egész albumot, egyfajta bejegyzett trade markként definiálva a skandináv AOR-t. Ahogy korábban sem volt sok eltérés a csapat lemezei között, úgy most is teljes mértékben megmaradtak a már jól kiismert stílusuk mellett. Őszintén szólva, bizonyos dalokat úgy lehetne egy az egyben átpakolni a korábbi albumokra, hogy nem igazán törne meg a lemezek felépítése és egysége. Ezt a benyomást csak tovább erősíti Mikael Erlandsson jellegzetes, azonnal felismerhető, zseniális orgánuma, ami mostanra már nem igazán tud meglepetést okozni a hallgatónak. Kis rosszindulattal azt is mondhatnám, hogy aki hallott legalább egy LAD albumot, az hallotta már mindet… Ilyen szempontból a mindenkori zenehallgatóknak könnyű dolga van, hiszen gyorsan eldől, mennyire fog érdeklődni a csapat múltbéli és jövőbeni munkássága iránt.
Ami Marcel Jacob hiányát illeti, sikeresen örökítették át a szellemiségét erre a lemezre, nem érezni az albumon a hiányát, tehát a csapat egyáltalán nem omlott össze az egyik alappillér elvesztése után. Azt hiszem, ez remek dolog, mert így bizonyosan sokáig fognak még alkotni, remélhetőleg, ugyanebben a fejvesztett tempóban.