Santana: Guitar Heaven

Érdekesnek tartom a magyar közönséget. A MAHASZ listán nevenincs, egyszámos pop előadókat képesek a csúcsra juttatni, míg sok örök klasszikus lemarad a rangsorról. Máskor viszont olyan őskövület klasszikusoknak szavaznak bizalmat, mint Mark Knopfler, akinek a magyarországi koncertjei általában csurig vannak. Ugyanez a helyzet a jó öreg Carlosszal is: a mostani állás szerint gyönyörűen megfér a három tehetségkutatóból  verbuválódott csúcstartók mellett, méghozzá úgy, hogy második helyezéssel nyitott a ’Guitar Heaven’ megjelenésekor. Most abba nem másznék bele, hogy miért van az, hogy kishazánkban egyszerűen zabáljuk a televíziós énekversenyek győzteseit, és az eladások élbolyába mindössze az olyan átütő, zenei óriások jutnak el, mint Santana ( na, meg a Dupla Kávé).

Az „öreg” már 1967 óta nyomja a latin muzsika és a rock zene keverékét, mégsem jutott arra a szintre, hogy már csak akkor merülne fel a neve, ha Ráday Mihály műsorában szerepelne. A felszínen tudott maradni, de nem csak lokális, hanem globális szinten is. A kulcs abban van, hogy <b>Santana</b> megtalálta a közös hangot a pop kultúrával. Nem elzárkózott előle, hanem meglovagolta azt (most ugyanezt teszi Slash is). Ahogyan én látom, a kezdet az 1999-es ’Supernatural’ volt. Azóta lemezeit úgy alkotja, hogy egy mind zeneileg, mind ismeretségben impozáns névsort trombitál össze számaihoz, kiválasztja a legpopulárisabbnak tetsző szerzeményt a lemezről, csinál neki egy kiváló klippet, és tessék: biztos a siker. Emlékezzünk csak vissza, mekkora sláger volt annak idején a Smooth…

A ’Guitar Heaven’ (teljes címe: ’Guitar Heaven: The Greatest Guitar Classics Of All Time’) is olyan névsort állít elénk, amelyben a klasszikusnak számító zenészek, mint Joe Cocker, Johnny Lang, Yo-Yo Ma, Ray Manzarek, a mai, divatos, populáris, lendületes fiatal énekesekkel  ( Scott Weiland, Rob Thomas, Chris Daughtry, Nas…stb.) alkotnak művészi közösséget. Így, bár a lemez majdhogynem ősrégi dalokkal operál, a hangzás mégis a mai fiataloknak szól. Én külön örültem, hogy Andy Vargas, az öreg állandó koncert-énekese is szerepet kapott a lemezen, ugyanis élőben hatalmas teljesítményt nyújt, ráadásul a hangszíne is igen kellemes. A lemezről a  mainstreem média már meg is találta két kedvencét: a Photographot és a While My Guitar Gently Wheepset.

Természetesen az előzeteseknek megfelelően a ’Guitar Heaven’ feldolgozásokat tartalmaz, persze mindet kissé ,,santanasítva”.  Igazán gyenge dal egyedül a Black In Black lett, a többit nagyon eltalálta a mester. Santana annyiban alakította át a számokat, hogy illeszkedjenek  az ő játékához és a kiválasztott énekes stílusához. Így rockos, latinos, poposabb számok egyaránt születtek.  Néhány számba erőteljesen belenyúlt, míg másokat az eredetivel majdhogynem egyező állapotban hagyott. Ez így jó. Vannak olyan riffek, amikhez szentségtörés hozzányúlni, míg néhány dalnak kifejezetten jót tett a vérfrissítés. Külön előnye a frissített szerzeményeknek, hogy Carlos nem ragaszkodott az eredeti hangzásvilághoz, vagy a korszak miliőjéhez. Sokan csak a szemöldöküket húzzák föl, hogy mit keres konga egy Van Halen nótában, ám én erre azt mondom: ez egy Santana album és nem az eredeti előadó korongja!

Összességében azt kell mondanom, hogy az új Santana album majdhogynem tökéletesre sikerült. Többet ad, mint egy mezei tribute lemez, láthatóan nem egy hétvége alatt hozták össze a számokat, és rendesen át is értelmezték őket. Ugye, ezt hívjuk feldolgozásnak, és mint ilyen, a ’Guitar Heaven’ első osztályú anyag.

Kapcsolódó cikkkek:
Carlos Santana: Eljátssza a rock nagyjait
Santana: Így játszom Van Halen-t
Eric Clapton: Clapton