Eyes of Shiva: Deep

Heavy metál + Brazí­lia = Angra. Ezt a tételt cáfolják meg az immár második lemezükkel jelentkező sao paolo-i srácok, akik a valószí­nűleg példaképüknek tekintett Angra által kitaposott úton akarják öregbí­teni a más területen már méltán elismert Brazí­lia hí­rnevét (úgy látszik baráti viszonyt is ápolnak az Angra, ill. ex-Angra tagokkal a srácok, ugyanis a Andre Matos, Hugo Mariutti és Fabio Laguna is vendégszerepel a lemezen). Alapvetően a jól bevált heavy metál panelekre épí­tkeznek, a világmegváltást Jónáshoz hasonlóan másra hagyják, bár egy kis sajátos í­zt ad zenéjüknek az, hogy szí­vesen kevernek modern szí­neket, í­zeket a képletbe, ami nem csak az ének, hanem a zene terén is érezhető, a szinti- és a gitárjátékban egyaránt. A power metálnak tehát a durvább, nem feltétlenül zakatolós válfaját prezentálják í­zes körí­téssel, megtámogatva egy nagyon jó torokkal, ami a banda talán legnagyobb húzóereje, még úgyis, hogy bizony néhol belenyúltak a hangjába a keverés során, egy-egy számban torzí­tanak rajta (ha ez a la natúr jön ki belőle, akkor viszont minden elismerésem, bár nagyon kétlem).
A pompás nyitónóta, a Blowing Off Steam szó szerint berobban a hallójáratokba mindenféle intro nélkül (nem is hiányzik, pont jó ez í­gy, egyezik a zene döngölősebb, durvább megközelí­tésével, minek is tökölni, nem igaz?), amit a minden tekintetben modern Kamisama követ a maga szaggatott, "tonnázós" gitártémáival és alattomosan fülbemászó refrénjével, a már emlí­tett torzí­tott énekkel. Tudják fokozni még ezt a srácok, ugyanis megmutatják a Profane Minds-ban, hogy nem csak középtempós, hanem a speed/power metálban is otthon érzik magukat, aminek következtében ismét hatalmas refrénnel megáldott dalt született, halleluja, olyan Sonata Arctica módra, amiből természetesen a (nem is akármilyen) szólóbetétek sem hiányozhatnak. Nagyon erős kezdés, ami után le is nyugszanak kissé a kedélyek a brazilos dallamokkal és dobolással indí­tó Innocent Souls-ban. A Pain c. szám formájában jelentkezik az első negatí­vum az albumon, ugyanis - mint a cí­méből akár előre is kitalálható - ez pontosan az az elcsépelt, 100x hallott lassú szám, ami alatt erős késztetést érzek, hogy inkább magyar focit nézzek egy akár meleg sör társaságában, akár Faragó Richárd kommentálásában. Teljesen hiányzik belőle az érzelmi plusz, amitől az ilyen számok jók, ill. zseniálisak lesznek, vagy lennének. A srácok a következő számban se találják meg a sebesség elvesztett fonalát, ami a relatí­v hosszabb, 6 perces, középtempós Bring Me To Death tételt eredményezte. A Leave Me Alone-ban kissé átesnek a ló túloldalára, a verzék alatt végig torzí­tva van az ének, teljesen feleslegesen, pont az unikum jellegét veszti el ezzel, mivel ha kis mértékben adagolnák, akkor tényleg pozití­vumként lehetne elkönyvelni, bár a refrén ellensúlyozza ezt a negatí­vumot, amit szokásukhoz hí­ven megint nagyon jól eltaláltak (ebben a refrénben találtam olyan melankolikusságot, amit valahol a lassú számban kerestem, úgy látszik eltévesztettem a házszámot). A további számok nem okoznak meglepetést az eddigiekhez képest, szolidan csökken, ill. stagnál néhol a lemez szí­nvonala: nagyon í­géretesen indul, de a végére/közepére becsúszott pár töltelékszám. Kár érte.
További pozití­vumként emlí­thető, hogy a lemez nagyon jól szólal meg az első pillanattól fogva, a basszusgitárt tolhatták volna kicsit előrébb, de egyébként korrekt.
Rendesen megpakolták extrákkal a lemezt, szám szerint 4 (!) bonusz szám hallható az album végén, amiből 3 már szerepelt az előző, 2004-es lemezükön ugyanilyen formában, mostanáig se értem, hogy mi célból kerültek fel a lemezre. Az egyetlen "igazi" bonusz szám a Way To Salvation viszont nagyon jól el van találva a félig akusztikus, ill. a basszusgitárjátékot előtérbe helyező verzéivel, a refrénhez viszont előszedik a jól ismert speedelős, duplázós témákat.