Pain of Salvation: Road Salt One

Pain of Salvation rajongónak lenni nem könnyű. Követni egy művészt az önmegvalósí­tás sikamlós-végtelen útjain és zsákutcáin keresztül... és a stí­lusok útvesztőiben. Merthogy az, miszerint nincs két egyforma PoS lemez, nem közhely, hanem tény. Nem is feltétlen a progresszí­v zene határait feszegeti az együttes, hanem különböző zenei műfajok fúziójának árnyékában próbálgatja az egyes hangulatokhoz, érzelemvilágokhoz legjobban passzoló ötvözetet. Stí­lusváltások csak lemezek között jelentkeznek, akár 180 fokos fordulatot véve - maguk az alkotások már kifejezetten konzisztensek, annak ellenére, hogy egyedülálló eklektikával pakolja meg általában Gildenlöw mester a munkáit. Ezúttal az instrumentális komplexitást adta fel a '70-es évek hangulatzenéi kedvéért. Felvállalva ezzel azt is, hogy első blikkre, akár sok régi rajongó is, felszí­nességgel és ürességgel vádolja meg kedvencét, pláne ha egyáltalán elvárásokkal közelednek az alkotáshoz. Bár amióta a 'BE' univerzális, progresszí­v rockba ágyazott tematikájára a pofátlanul modern, társadalomkritikus 'Scarsick' jött, csodálkozni nincs min. Pontosabban: csakis csodálkozni lehet, hogyan képes egy művész ilyen változatos, eltérő és akár - zeneileg - egymásnak "ellentmondó" lemezeket készí­teni - egy zenekar égisze alatt. Persze a zenei kaméleon-lét nem is olyan meglepő annak fényében, hogy a még mindig igencsak fiatal Daniel témái rendre identitás- és sorsproblémákkal, önelvesztéssel, vagy éppen más identitásokba való - akár metaforikus, akár valós - felszí­vódásokkal foglalkoznak. Ugyanúgy, ahogy - a PoS lemezek által felsorakoztatott és beolvasztott - stí­lusok egymásba alakulnak, egyre inkább prioritás nélkül, mindig, mindig érzelmi karakterekhez igazodva.
Gyakran a grandiózus koncepciók mintha jobban előtérbe tolakodnának, mint a zene - mintha csak az aktuális téma vagy atmoszféra határozná meg a muzikális választásokat, megoldásokat. Csendben csengő, koppanó billentyűk, rémegyszerű zongoradallam: kiszipolyoz, felold, magába szippant, kikerülhetetlen hatása alá von a Sisters kezdése - olyan hipnotikus állapotba, hogy átérezhessük a történet mesélőjének lelkivilágát, egyenletes ritmusban kaparintva meg a bódult, túlburjánzó öröm- és zavarodottságérzetet, amit a két nő hasonlósága és személyiségeinek és szépségének átfedése jelent. A lényegig visszafojtott zeneiség: se nem metal, se nem rock ez, mintha csak Tom Waits rekedtes-reszketős blues-zongorazenéjének átirata lenne. Fel kell venni ezt a tempót és hangulatot, anélkül, bizony, nincs utazás - ahogy erre figyelmeztetnek is a zenészek. Aztán már el lehet tévedni, olyan bizonytalanságba (As if, late in the night, we can't tell the wanderer from the road, The walker from the walked, Maybe I'm just the road, dreaming that I walk), amely csak további kutatásra, önfelfedezésre sarkall. Bátran szembenézni a She likes to hide vagy a Tell me you don't know csendes bluesával.
Eközben szerencsére a humorukat sem vesztették el a srácok, hiszen a nagyon is komoly meditatí­v számok mellé olyanokat is felpréseltek, amik a Disco Queen vonalát folytatják - csak most kissé kevésbé harsány muzsikával, mint pl. a kabaré- vagy karnevál-feelinget árasztó Sleeping under the stars (benne az ominózus sorral: "why worry about emotional scars", pont Gildenlöwtól, aki szinte mániákusan foglalkozik a "témával").
A stiláris paletta tehát igencsak széles, a '70-es évek inspirálta hard rock (ld. a kislemezes, az album talán egyetlen riffjével bí­ró Linoleum), blues, pop és esetenként némi pszichedélia bevetésével. Azonban a dalok szí­nvonala is változó, ami igencsak paradoxon, tekintve, hogy senkinek nem ajánlanám nem egybe hallgatni a lemezt, ami számról számra épí­ti fel saját atmoszféráját. Mégis, nincs mit tenni, mivel - a kezdeti rózsaszí­n köd többszöri hallgatás utáni oszladozásakor - egyes dalok megrekednek azon a zenei szinten, ami első hallásra még jelenthette az egyszerűség zsenialitását (ld. She likes to hide). Más mestermunkák viszont képesek egyre inkább lenyűgözni (legfőképp a Sisters), elég csak meghallgatni a hullámzó Curiosity-t. Úgyhogy jelen esetben az a furcsa helyzet állt elő, hogy mí­g a 'Road Salt One' hangulat-térképe - még zeneileg is - hihetetlenül egységes, a minőség már nem az - ami a megszokott diverzitás esetén is váratlan.
Ami viszont páratlan helyet biztosí­t a Pain of Salvation-életműben a lemeznek, az az a (játszó)tér, amivel - "visszafogott" zeneiség okán - amivel Gildenlöw énektémákat tekintve rendelkezik. A jelenlegi progresszí­v szí­ntér egyik legtehetségesebb énekese, aki hihetetlenül finom, valahol mélyen belül kapirgáló dallamokat képes kihozni magából. Mintha csak öntudatlan-ösztönös zsenivel lenne dolgunk, aki ezúttal a teljes reflektorfényt megkapta. Az érzelmileg rendkí­vül intenzí­v, mellbevágó énektémák a szexuális és párkapcsolati problémákat boncolgató dalszövegekhez hasonlóan revelációszerűek - ami már önmagában utánozhatatlan utazássá teszi a 'Road Salt One'-t.
Tagadhatatlanul bátor album a 'Road Salt One', ám talán nem véletlen a zenei "finomodás": Pos-ék rögtön be is neveztek az Euroví­ziós dalfesztiválra, mutatva, hogy bizony itt a kommersz megfontolások sem utolsóak. Arról nem is beszélve, hogy két részre bontották a (dupla)lemezt, í­gy még egy kör vár októberben azon vásárlókra, akiket meggyőzött Gildenlöw jelenlegi hangulatjelentése.