Poisonblack: Of Rust And Bones

A Sentenced pályafutása talán a Paradise Losttal állí­tható párhuzamba. Mindketten death metalból indultak, majd a tiszta énekkel a dallamosodás is megérkezett, í­gy egyszer csak azt vettük észre, hogy frankó kis metal zenekar lett belőlük. A súly, a dög és a dallamok, illetve a melankólia (érzelmek) megfelelő keverékével. Ezt az örökséget viszi tovább, kicsit talán modernebb formában Ville Laihiala, a Sentenced volt énekese, aki itt gitározik is, és nem mellesleg ő a fő dalszerző. Ez már a negyedik lemezük, és a hazai pályán kifejezetten népszerű banda fokozatosan küzdi be magát a nemzetközi köztudatba is.

Tudomásul kell vennünk, hogy a heavy metal mára jelentősen megváltozott. A '90-es évek nem múltak el nyom nélkül. A kemény fémzenék legújabb, legnépszerűbb változata végérvényesen megvetette a lábát Amerikában, és lassan, de biztosan az európai szí­ntérre is visszaszivárog. Ennek szép példája az Audrey Horne, vagy éppen a most tárgyalt Poisonblack. Hogy miről is van szó? A tengerentúlon ma már szinte kötelező rock-kellék a lehangolt hathúros, a grunge-ból átmentett maszatos gitárhangzás és -kezelés, teljesen kikoptak a klasszikus, magas vagy éppen bluesosan rekedtes hangú énekesek, helyüket a nazális orgánummal rendelkező dalnokok vették át, akik olyan benyomást keltenek, mintha állandósult náthával küzdenének.

Nagy baj persze nincsen, a vén kontinens kulturális sokszí­nűségében jól megférnek azok is, akik modernebb hangzásra törekszenek. Az sem véletlen, hogy éppen a death vonzáskörzetéből kerül ki ezek jó része, hiszen ebben a stí­lusirányzatban régóta megszokott a súlyosan dallamos riffelés és a nem szokványos ének, a metalcore gyökerei is itt vannak. Amit el kell ismernem és szeretek ezekben az "új" irányzatokban: visszahozták azt az érzelmi töltetet, amely a műfaj kialakulásának hajnalán még megvolt (mondjuk egy Zeppelin lemezen), és amit a '80-as évek technikai megközelí­tése szerintem eléggé kiölt.

Újra fontossá vált a zene eredendő lényege, az érzelmi/hangulati mélység/hullámzás, és bármilyen paradoxon, az ének(es) szerepe is felértékelődött (szerényebb képességeik ellenére). Nem muszáj tökéletesen kipengetni azt a riffet, ha a húzás megvan benne, és nem feltétlenül egy virtuóz szóló támasztja alá leginkább az adott dal hangulatát. A Paradise Lost és a Sentenced kapcsán is gyakran hallani lehet(ett) a sötét atmoszférára utaló gothic jelzőt, Amerikában pedig olyan zenekarok törték az utat a metal és az ősrock, illetve a groove keresztezésében, mint a például a Corrosion of Conformity.

Ebben a közegben lubickol a Poisonblack is, útban a melodikus death/gothic felől a modern, emocionális rock/metal felé, amely párosí­tás nagyon is működik, hisz egy tőről fakadnak, mint a borsó meg a héja. Laihiala nyilvánvalóan felfedezte a gyökereit: a korai hard rock zenekarok hatása egyértelmű, főleg a hosszabb lélegzetű számokban. A legnagyobb erénye is ez: rég vitt el zene olyan mélybe, mint például a Down The Drain. Ezért még Ville divatosan fátyolosra vett hangját is megbocsátom, főleg, hogy kicsit mindig is ilyen volt. A rövidebb szerzeményeknél pedig a HIM erotikusan fülledt slágerbombái sejlenek fel, mint (nem is olyan) távoli párhuzam.

Ideális ismerkedni-való ez az új világgal olyan metalfejeknek, akik a Led Zeppelint épp úgy szeretik/tisztelik mint mondjuk a Metallicát, akik igénylik a súlyos, mégis dallamos riffelést, és egy kicsit nyitottak a modernebb hangzások és megoldások iránt is - még ha a trendi amcsi zenekarok (mondjuk az én egyik kedvencem, az Avenged Sevenfold) nem is csigázzák fel az érdeklődését. Ha már a divatnál tartunk: a jól futó Bullet For My Valentine új lemeze is nemrég jelent meg, amiből a többszörösét fogják eladni majd, mint ebből. Pedig ez sokkal jobb.