Van Canto: Tribe of Force

Kedvenc szájdudásaink visszatértek, és erősebbek, mint valaha! A tavalyi, feldolgozásokkal megtűzdelt cappella csapás üdí­tő szí­nfoltja volt a progresszió útján innovációba görcsölt metal szí­ntérnek: végre egy csapat, mely nem véres könnyeket és izzadságcseppeket zúdí­tva a hallgatóra akar valami újjal előrukkolni! Jóllehet, első hallásra kissé furának tűnt a folyamatos dummdummolások között előadott szájheroika, ám az ismerős dallamok ilyesfajta új köntösbe öltöztetve végre tudtak valami pluszt is nyújtani, melyhez nem kellett kifordí­tani - esetleg károgásba okádni - a megszokott dallamokat.

Mint ahogy akkori kritikámban jeleztem, egyetlen kis szépséghibája volt a dolognak: a feldolgozások olyan hangszál-virtuózoktól származtak, kiknek vokális megoldásaihoz igen nehéz valamiféle extrát hozzátenni. A csapat úgy látszik, olvas magyar kritikákat, mert ezúttal csak két feldolgozással rukkoltak elő, ráadásul a Metallica -féle Master of Puppets nem éppen az énekbravúrjairól hí­resült el.... Nos, aki nem találja (metal) istenkáromlásnak a gitárok szájbrummogtatással történő kispórolását, az minden bizonnyal élvezni fogja a hirtelen énekelni megtanult "Hetfield" produktumát - ezúttal végre nem csak torokból jövő üvöltés igazgatja azokat a fránya bábokat, ráadásul a hátérben még egy angyalhangú szoprán is besegí­t a thrash-capella feeling megteremtésében, mely í­gy remélem nem olyan svunggal vágja pofon a thrashbe belefeledkezett hallgatót, mint annak idején Hetfield -et a die Krupps -féle elektornika-metallica átirat. A másik feldolgozás egyébként a Grave Digger-től a Rebellion, mely - meg merem kockáztatni - a kórusok által az eredeti szerzemény szikárságát folkossá tuningoló hangözönnek köszönhetően még jobb is lett, mint az eredeti...

A többi szerzemény egyébként jól beleillik a hősies metal-csapás ösvényébe, hiába, ilyen kí­séret között még egy HIM/Cathedral keverék is pátoszba merevedne. A folyamatos rakatakataka egy pillanatra sem engedi el a hallgatót a csatatérről, itt bizony kérem csupa, a Manowar grafikusa által megrajzolt barbár harcol, kik csak egy-egy folkos- barokkos szusszanásnyi időre képesek letenni a vértől gőzölgő kardot, miközben a bárdok univerzum méretűvé dalolják a hősi tetteket. Aki tehát szereti az előre kiszámí­tható, romantikus, himnikus dallamokat, az minden bizonnyal szí­vesen el fog brummogtatni pár taktust a fiúkkal, és a Nightwish vonulatot a zenébe szopránozó hölggyel.

A középkorias - folkos hangulat kellemesen telepszik rá a dallamokra, melyet még a kétlábdob jelenléte sem tör meg, az énekesek ügyesen használják ki a metalos/capellás oldalak hangulati ellentétéből eredő lehetőségeket, élvezetes váltásokkal tűzdelve meg a sablonokkal tálalt dallamvázat.

A dalok befogadásához egyébként nem is kell akkora empátia: a dallamok és a kétlábdob pár perc után átlendí­thetik a true hallgatót a kezdeti gyanakváson, a capella stí­lusrelevanciája pedig kellemes analógiát teremt a Blackmore's Night hí­vei számára is.