Eluveitie: Everything Remains As It Never Was

2008-ban hallottam először az Eluveitieról. A Nuclear Blast úgy nyomta a számomra tök ismeretlen bandát, mintha legalább az elmúlt 10 év legkiemelkedőbb csapata lenne, arról nem is beszélve, hogy beszervezte őket az akkori Paganfest túrára, ahol nem épp baráti körülmények közt ismerkedtem meg a svájciakkal. Teljesen elborzadtam tőlük. "Hörgős death metalos katymasz, undorí­tó..." A lehengerlő szí­npadi teljesí­tmény ellenére is unszimpatikusak voltak, nem is akartam hallani róluk többet. Még azon a nyáron többször is belebotlottam vagy a zenéjükbe, vagy magukba zenészekbe, ám véleményemben gyökeres változás csak ősszel következett be, amikor otthon, nyugodt körülmények közt megnéztem az Inis Mona klipjét. Kapartam is az államat a padlóról rendesen! Annak ellenére, hogy alapvetően irtózom szinte mindentől, amiben hörögnek, a népi hangszerek olyan dallamokat voltak képesek belevinni a brutális zúzdába (a PeCsában ezeket sajnos nemigen lehetett hallani). hogy nem voltam képes kiverni a fejemből a nótát. Innen már csak egy lépés kellett ahhoz, hogy egy éve, a Kreator előtt, már az első sorban üvöltsem a dalszövegeket Glanzmannékkal.

A svájciak rohamléptekkel törnek felfelé. Hiába járnak még csak a harmadik lemeznél, iszonyatosan erősek az eddigi munkáik, a szí­npadi teljesí­tményük nem kevésbé, a rajongótáboruk pedig valami félelmetes módon nő. Mások ők, mint a többi folk csapat. Népzenéjük valóban a nép zenéje, benne van az Alpok, illetve a kelták régmúlt embereinek minden fájdalma, életének minden nehézsége. Sokan szeretnek muzsikájukba népi elemeket belevinni. Vannak, akik az ivászatot, a vigadalmat éneklik meg (Korpiklaani), mások dicső küzdelmek lelkesí­tő himnuszairól szeretnek szólni (Ensiferum), de tudjuk jól, hogy mindez csak illúzió. A háború sosem örömteli, jó emberek halnak meg értelmetlenül, a vigadozás mögött pedig ott van a bánat, a keserűség, amit el akarunk vele nyomni, a problémák, amiket feledni szeretnénk, amik elől menekülni próbálunk. Ezek azok a dolgok, amelyekről már nem szól a folk bandák nagy részénél a fáma, mégis az élet szerves részei. Nem is feledkeznek meg róluk az ifjú helvétek, talán épp emiatt hitelesek, a zenéjük pedig sokkal érettebb, komolyabb, mint a szí­ntér többi csapatáé.

Persze amit hallunk, az alapvetően kemény, vad, agresszí­v. Brutális őrjöngés elsőre, mely a göteborgi death metal hagyatékából táplálkozik. Tagadhatatlan a párhuzam az In Flamessel, illetve társaikkal, hisz stí­lus és megszólalás tekintetében ezen csapatok nyomdokain jár az Eluveitie. Mégis, aki nyitott, s a kezdeti "zajon" túl tud lépni, az képes meghallani azt, ami az agresszió mögött van, azt, ami táplálja a vadságot. Mí­g a svéd halálhullám esetében a brutalitás a dühből eredt, itt a fájdalom, vagy az elkeseredettség áll a háttérben. A nyolc zenész közül négyen kizárólag népi hangszerekkel dolgoznak (szintis bohóckodás szóba sem jöhet!), s bizony, a dallamokért itt a tekerőlant, a hegedű, illetve a dudák, sí­pok felelnek. Minden más csak sallang, csak körí­tés, mely, noha igen erőteljes, és intenzí­v végeredményt ad, nem tudják elvenni a figyelmet a lényegről.

Arról az érzelmi mélységről, arról a dallam- és hangulatvilágról, amely magával ragadja a hallgatókat, s amely egészen kiemelkedővé teszi a dalokat. Tavaly jelent meg a brigád akusztikus lemeze, mely eléggé megosztotta a rajongókat. Sokan nem tudtak mit kezdeni a teljesen metaltalaní­tott végeredménnyel, én mégis imádtam, s úgy érzem, hogy az Everything Remains nem más, mint a Slania, illetve az Evocation sajátos keveréke. Nyilvánvalóan előbbi képviseli a zenei irányvonalat, ugyanakkor az a rendkí­vül markáns, érzelemdús dallamvilág, ami egészen varázslatossá tette az Arcane Dominiont, nem veszett ki a zenéből. Azok a gyönyörűen fájdalmas melódiák ugyanúgy fontos elemét képezik a zenének, s ugyanúgy elvarázsolják az embert, mint tették a tavalyi korongon. Egy kicsit kevésbé direkt az Everything Remains, mint a 2008-as lemez, ugyanakkor sokkal mélyebb is. Kevesebb a sláger, több a "varázslat", az érzés.

Három részre tagolódik a lemez, melyeket egy-egy akusztikus, instrumentális dal választ el egymástól. Az indí­tás egy epikus, már-már filmzenés, ám suttogással kí­sért intro, melyből vadállatként robban be a cí­madó - a Primordial Breath kistestvéreként is tekinthetünk rá. Az album "nagy slágere" a Thousandfold. Érzésem szerint az Inis Mona szintjét nem sikerült vele megütni, ám bombabiztos helye lesz a koncertprogramban, talán a legdirektebb tétel, remek. További kiemelkedő pillanat a szigorával uralkodó Kingdom Come Undone, a kedvencem mégis a következő Quoth The Raven. Meri és Anna hangja ebben a dalban kapja a legtöbb teret a lemezen, tény, hogy ez a legdallamosabb szerzemény, a közepén hallható fájdalmas üvöltés, pedig tökéletesen kifejezi azt, amiről valójában szól is az Eluveitie. Érdemes még megemlí­teni a záró Lugdunont, mely egy szokatlanul optimista végkicsengést ad a hallottaknak, hangulatát tekintve magasztosabb, illetve felemelőbb, mint az elődök, azt hiszem, hogy ilyen egy tökéletes zárás.