Constancia: Lost And Gone

Már megint ezek a svédek! Lassan statisztikát fogok vezetni arról, hogy a hozzám eljutó albumok közül hány származik abból hideg északi országból. Gyaní­tom elsöprő többséggel győznének a vikingek kései leszármazottai ebben a versenyben, de ez gondolom a fémzene rajongói körében nem túl nagy meglepetés. Ezerszer kiveséztük már ezt a dolgot, és nagyjából sikerült is megfejteni azokat az okokat, amik mára oda vezettek, hogy Svédország igazi rock és metal zenei nagyhatalom lett. Ezért én nem is bonyolódnék komolyabb fejtegetésbe, inkább csak irigykednék tovább azon, hogy micsoda aranyélete lehet az ott élő fanatikusoknak. Szó szerint elözönlenek minket a jobbnál jobb lemezek, olyan mennyiségben, hogy az már szinte követhetetlen, és előtűnnek olyan csodálatos muzsikusok, akikről korábban azt sem tudtuk, hogy a világon vannak.

Egy barátom szokta mesélni svédországi kalandjairól, hogy ha ott egy nagyobb városban eldobsz egy követ, akkor 80%os bizonyossággal egy kitűnően képzett muzsikust találsz el vele. Persze lehet ebben némi túlzás, de az számomra fontos jelzés, hogy rossz svéd zenésszel én még nem találkoztam. Sőt igazán gyenge és értékelhetetlen albummal se, amik ugyan biztos vannak, de szerencsére engem - úgy látszik -, ezek elkerültek. Jelen esetben egy debütáló anyagot sodort utamba a sors szeszélye, amiknek varázsáról már beszéltem párszor, és amiket én mindig nagyon nagy lelkesedéssel szoktam hallgatni.

A Constancia nevű formáció tehát először mutatkozik be a hard rock mezőnyben. Tagjai azonban korántsem nyeretlen kétévesek, mind sokat próbált, bizonyí­tott "veterán". A banda agya a korábbi Scudiero és Token billentyűs és dalszerző Mikael Rosengren, akit az emlí­tett bandák mellett ismerhetünk Jaded Heart lemezekről is, lévén í­rt számukra is dalokat. Benne merült fel az ötlet, hogy kéne egy új bandát összehozni, hátha nekik is jut némi babér ebben a dallamosabb rock zene-baráti időkben. Ha már úgyis jó viszonyban áll a Jaded Heart legénységével, el is csábí­totta a bandájába Michael Müller basszert, aki a legendás Paul Shortino mellett is muzsikált. A gitáros posztra szintén egy jó nevű zenészt Janne Starkot sikerült megnyernie, aki elég szép diszkográfiával rendelkezik. Nem próbálom meg az összes bandáját felsorolni, inkább csak az általam ismerteket emlí­teném: Overdrive, Planet Alliance és a Mountain Of Power. A dobok mögé Janne régi társa Peter Svensson érkezett, aki szintén nem pite albumokon dolgozott korábban. Kedvenceim a Chris Catenával és a Faithel készí­tett lemezei.

Már csak az énekes személye volt kérdéses, de ezt sem bí­zták a véletlenre a srácok, hiszen az Andromeda és a Space Odyssey vokalistáját, az aranytorkú David Fremberget nyerték meg a posztra. Nem hiszem, hogy túloznék, ha azt mondanám, hogy egy igazi kis supergroup jött össze a Constancia égisze alatt. Adja magát a kérdés, hogy vajon ezek az urak milyen zenét is játszhatnak? Nos a válasz nem túl bonyolult, dallamos, ámde mégsem túl lágy hard rock-ot ami időnként talán már a melodic metal határait is súrolja. Janne Stark roppant elmésen melogressive metalként aposztrofálja saját stí­lusukat. Hatásaik között, saját bandáik mellett, megtalálható a Styx, a TNT, a Ten, a Harem Scarem és még sokan mások is. Tehát a hangsúly jelen esetben az énekdallamokra és a nagy í­vű, remekül megkomponált refrénekre helyeződik (ahogy a stí­lusban ez megszokott), ám nem aránytalan mennyiségben, hiszen a hangszeres teljesí­tményre is odafigyeltek - sikerült megtalálni az énekdallamok és a hangszeres betétek közötti arany középutat. Ebben gondolom nagy része lehetett a válogatott produceri gárdának is, akik közt megtalálható a legendás Beau Hill neve is, Pontus Norgren és Frederik Folkare társaságában. Nem rossz névsor, szó se róla! És akkor még szólni kell Dennis "mindenhol ott vagyok" Wardról is, aki már sokadszor alkotott kitűnő soundot az albumhoz.

Most pedig a dalokról. Ahogy végig hallgattam párszor a lemezt, továbbra sem tudtam eldönteni, hogy most akkor egy melodikus metal lemezt, vagy egy erőteljes hard rock albumot hallgatok. Persze a két stí­lust elég sok szegmens köti össze, és nem is biztos, hogy feltétlenül kategorizálni kell a nótákat. Főleg ha olyan mesteri dalok találhatók az albumon, mint a nyitó Fallen Hero. Egy remek gitárszólóval nyit a dal, majd kibontakozik belőle egy erős középtempós, sok-sok szép billentyűs aláfestésekkel megspékelt nóta. Már itt a lemez elején teljesen nyilvánvalóvá válik mindenki számára, hogy remek képességű muzsikusok jöttek össze. A refrén a legnagyobbakat idézi, simán sláger lehetne, ha mondjuk 1988at í­rnánk.
A folytatás egészen biztosan nem ábrándí­tja ki a legszigorúbb lelkületű hallgatót sem, hiszen a Trouble Maker menetelős tempója és egészen heavy metalos riffje, keresztezve a Tenre annyira jellemző nagy í­vű dallamokkal és kitűnő vokálokkal, igazi csemege.
Izgalmas tétel a The King Is Calling is, nem az standard hard rock nóta, a csapat "progresszí­v" oldala mutatkozik meg benne, mindenképpen remek húzás volt feltenni a lemezre.

Akad még egy eszesebbre, trükkösebbre sikeredett dal, ami elsőre nekem nem igazán jött be, de pár hallgatás után kifejezetten megkedveltem. Ez pedig a Save Me cí­mű szám, amit akár egy prog. metal csapat lemezén is eltudnék képzelni, igaz ott ezt egy egyszerűbb, hallgatóbarát nótaként aposztrofálnám, itt viszont egy kis "kicsapongás" a másik stí­lus felé. Aki szereti mondjuk a Harem Scarem vagy az Emerald Rain zenéjét az 100%os elégedettséggel fogja nyugtázni, hogy a No One Like You a legszebb pillanatait idézi az emlí­tett bandáknak. Már korábban feltűnt ugyan, de a lemez ezen szakaszán vált számomra egyértelművé, hogy micsoda fenomenális énekes David Fremberg. Benne tényleg minden megvan ahhoz, hogy egyszer majd úgy emlegessék, mint a stí­lus egyik legnagyobb hangját. Sokszí­nű, érzelmekkel átitatott előadásmódja és hangterjedelme mindenképpen predesztinálja az extraklasszis státuszra. Most í­gy hirtelen ennyi dalt ragadtam volna ki a lemezről, de megnyugtatok mindenkit, hogy töltelék, uram bocsá' gyenge dal, nincs az albumon, a lemez végig tartja egyenletesen magas szí­nvonalát, és a hallgató érdeklődését a végsőkig fenntartja.