Little Caesar: Redemption

Azt hiszem túlzás nélkül állí­thatjuk, hogy az elmúlt pár évben igazi reunion hullámhoz volt szerencsénk. Régi legendás csapatok látták elérkezettnek az időt ahhoz, hogy újra aktiválják magukat, és részt kérjenek abból a bizonyos tortából. Arra a kérdésre, hogy ez miért van í­gy nehéz egyértelmű választ adni, leginkább vérmérséklet és hozzáállás kérdése az egész. Ha rosszmájú akar lenni az ember, akkor biztos az "elfogyott a pénzük"vagy a "le lehet még húzni némi bőrt" lenne az első számú válasz. Bár nem tudom mennyire gonosz reakció ez, hiszen a zenésznek az a munkája, hogy zenéljen és albumokat készí­tsen, hiszen nagyrészt ehhez értenek és nincs is más szakmájuk. És hát nekik is élniük kell valamiből. Ki haragudna például egy olyan ügyvédre aki mondjuk tí­z év kihagyás után térne vissza a jog világába? Nem hiszem, hogy megszólnák érte, ám egy régen sikeres zenész esetében már vegyesebbek a reakciók. Egy sokkal kellemesebb indok lehet például az, hogy van még mondanivalója az adott bandának, és vannak még ötleteik amiket szeretnének megvalósí­tani. Ezzel nincs semmi gond, általában érdekes dolgok születnek egy 20 évvel korábban sikeres banda mai produkcióiban. A számomra legszalonképesebb reakció amit hallani lehet, hogy úgy érzik a muzsikusok, a jelenlegi zenei piacon van még keresnivalója az adott bandának, hiszen jelenleg azért rock és metal bandáknak nem kell olyan számukra pusztí­tó trendekkel megküzdeniük amikkel mondjuk kellett a 90es évek közepén. Sokak számára a jelenkori zenei világvonzó lehetőségeket kí­nál, a rajongók újra nyitottak lettek a zenéjükre és kí­váncsiak még egy-egy zenekarra. (Persze itt is benne van a pénz a háttérben, de azért ez a körí­tés mégis szimpatikusabb). Fontosnak tartom megjegyezni, hogy ezek a reuniont kiváltó okok sokban függenek attól, hogy az adott banda hogyan távozott annak idején az aktí­v zenekarok mezőnyéből. Ha példának okáért ment a sárdobálás és az egymás földbe döngölése, akkor sokan húzzák (szerintem joggal) a szájukat. Ha viszont normális körülmények között fejezték be pályafutásukat, akkor az emberek sokkal pozití­vabban állnak hozzá az adott újjáalakuláshoz.
Szerencsére ez a tendencia elérte a 90es évek elejének egyik legkiválóbb amerikai hard rock bandáját, a Little Caesart is. Számomra mindig nagyon szimpatikus volt a csapat, hiszen az akkori divattól eltérve nem a dallamos és lágy rock vonalat célozták meg maguknak, hanem a Teslahoz hasonlóan egy keményebb, dögösebb, vérbeli hard rock világot (némi bluesos í­zzel megfűszerezve), és váltak vele népszerűvé. Sajnos ez az állapot nem tartott sokáig, hiszen mindössze két albummal a hátuk mögött őket is elérte a grunge pusztí­tó hatása, és sokakhoz hasonlóan befejezni kényszerültek egy időre a működésüket. Az első reunion aztán az 1998as This Time It's Different koronggal jött létre, ami után jó tí­z évre ismét inaktivitásba vonult a zenekar, ám sokak örömére végre megérkezett a negyedik nagylemez, a Redemption. Az eredeti tagságból négyen is megmaradtak, ami már önmagában is garancia lehet a minőségre. A Tom Morris dobos és Fidel Paniagua bőgős alkotta beton biztos ritmusszekció mellett a továbbra is a csapatot erősí­ti Loren Molinare gitáros, akihez új társként Joey Brasler érkezett: ő próbálja meg az Apache által hagyott űrt betölteni. És természetesen a banda lelke, a fenomenális vokalista, Ron Young is itt van, akinek hangja az évek folyamán nem kopott meg számottevően, továbbra is egyike a legjobb tengerentúli hard rock énekeseknek. (A legnagyobb változás vele kapcsolatban, hogy a haja immár rövid és elkezdett őszülni). Karcos, rekedtes orgánuma, tökéletes előadásmódja mindig is védjegye volt a bandának, és még most is majd húsz év elteltével szinte ugyanolyan mesterien énekel, hozva azokat a témákat, amiket egy ilyen szintű énekestől elvárhat az ember. De nemcsak Ő, hanem az egész csapat remek formában van, mindenki tökéletesen megoldja a feladatát, igazolván, hogy még mindig ott vannak a stí­lus élmezőnyében.
Az új lemezről azt kell mondanom, hogy tulajdonképpen remekül passzol a régiek sorába, hiszen a csapat továbbra is azt a dögös hard rockot játssza amivel anno betörtek a köztudatba. Bár némi változás azért történt, hiszen a muzsikusok által hősként tisztelt ACDC hatása erősebben jelentkezik a dalokon, mint a korábbi lemezeken. Időnként már csak arra vártam, hogy mikor fog Brian Johnson megszólalni, ám ez természetesen nem következett be. Persze a csapat többi példaképének (Rolling Stones, ZZ Top, Bad Company) öröksége is fellelhető a korongon, ami igencsak izgalmassá teszi a lemezt.
A kezdő Same Old Storyval rögtön nyilvánvalóvá is válik, hogy miről is fog szólni a 2009es Little Caesar album. Semmi extra sallang vagy bűvészkedés csak igazi bulizós rock muzsika. Vérbeli amcsi retro hard rock a legjobb fajtából.
Az egyik tipikusan ACDCs dal az album egyik legjobb tétele, mégpedig a Loving You Is Killing Me. A riff és maga az egész dalszerkezet olyan mintha az öreg ausztrálok í­rták volna, ám a refrén és dallamok azért jelzik, hogy Young keze is erősen benne van. Nem lennék meglepve, ha ez a nóta lenne az egyik új slágerük.
Akik a pörgősebb, gyorsabb dalokért rajonganak, azok biztosan dobnak majd egy hátast a Sick And Tired hallgatása közben. Személyes teóriám szerint ez a dal még a 90es évek elején született, ám csak most került lemezre. Nagyon eltalálták a srácok.
Egy másik nagy kedvencemet is kiemelném, ami a Real Rock Drive cí­met viseli. Gondolom már a cí­méből is sokan sejtik, hogy miről is szólhat és milyen is lehet ez a dal. Pestiesen szólva akkora rock and roll, mint ide Lacháza, rock rádiók műsorába szinte kötelező anyag!
A lemez érdekessége, hogy kétféle borí­tó készült hozzá, aminek pontos miértjét nem tudom, de ha jól emlékszem az egyik az internetről letölthető verzióhoz ad "virtuális képet".